Ha már idézetek...

Nem vagyok egy költő, de gondolataim, érzéseim nekem is vannak, mint minden embernek. Az előző bejegyzésben említettem, mennyire odavagyok az idézetekért. A jelentésük miatt.
Egy-egy filmből, versből, könyvből emeljük ki ezeket a szavakat. És okkal. Hiszen, ha olyan lenne mint a többi, nem lenne érdemes kiemelni. Olyan dolgokat fogalmaznak meg, ami feltűnt az embereknek, és felemelték egy magasabb szintre, a többi szöveg közül.

Mindenkinek lehet ilyen. nekem is. Pár saját gondolatomat, érzésemet osztanám meg veletek. Ha úgy érzed, neked is lenne pár ilyen, hozzászólás formájában megteheted, hiszen senki sem fogja tudni, hogy te voltál. Vagyis aki a felhasználónév mögött rejlik. Engem a Grace klinika ihletett. És titeket?

>>>

 ***  Gyakran elgondolkodunk azon, hogy mi vár ránk holnap, vagy holnapután. Mi vár ránk a jövőben. Fel akarunk készülni minden lehetőségre. Terveket készítünk, és felépítjük azt lépésről lépésre. DE mi van akkor, ha egy váratlan esemény hatására, a jövőképünk összetörik, és nincs mibe kapaszkodni. De szerencsénkre, legtöbbünknek mégis ott lesz a család, és a barátok. Ez a legfontosabb, ezt nem szabad elfelejteni.

***  Néha át kell adni az irányítást a kezünkből, és megállni egy pillanatra, hogy újragondoljuk a dolgokat. Majd ha már készen állunk rá, visszavehetjük... esetleg hagyhatjuk, hogy egy kis ideig más irányítson helyettünk.

*** Fekete és fehér. Jó és rossz. Tényleg ennyi lenne csak? ÉS hol van az esély a változásra, a szürkeségre? Miért kellene csak e két opcióra hagyatkozni. Gondoljunk inkább a szivárványra, a tarka rétre vagy a megbánásra, az esetleges tévedésre. A helyzet nem ilyen egyszerű, vegyük észre a lényeget. 

*** Szeretnék alkotni valami maradandót, valamit amiért majd emlékeznek rám. Lehet az egy tett, egy szó, egy lélegzet, vagy kézzel fogható, a lényeg csak annyi, hogy létezzen.

*** Mindenki beszél, tudom, mert olvasok a szájakról, de nem hallom. Egy kusza egyvelegként ér el hozzám, és nincs elég erőm kibobozni belőle a lényeget. Próbálkozom, de most a próbálkozás nem elég.

*** Ne, ne, ne... csak most ne kelljen megszólalnom, nem kelljen gondolkodnom, kérlek, csak hagyd, hogy egy percre megálljon körülöttem a világ.

EZ lettem volna én. Amit az adott pillanatban éreztem. Ilyenek vagyunk. Emberek.